Már nem szeretlek

Mostanában néhány csoportban találkoztunk egy jelenséggel, amiről úgy gondoltuk, hogy írunk egy bejegyzést. A kérdés általában valami olyan formában jelenik meg, hogy „a párom azt mondta, hogy már nem szeret, mit tegyek?”. Nehéz egy ilyen beszélgetést és ennek a következményeit átvészelni, de a fenti mondat megfogalmazásakor nagyobb a felelősségünk, mint amit talán ilyen helyzetben vállalni szeretnénk.

Kapcsolatokat, házasságokat tesz tönkre sokszor egyetlen mondat. Már nem szeretlek. Kiszerettem belőled. Kihűlt a láng. Elmúlt a szerelem.

Egyszer talán majd egy másik bejegyzés témája lesz, hogy a szerelem biokémiájáról írjunk, ami megmagyarázza némileg, hogy ez miért is történik, de most maradjunk csak az állításnál. Elmúlt.

Sokszor hidegzuhanyként éri ez a mondat a párok egyik felét. Megbénít a gondolat, hogy nincs már szenvedély, nincs már tűz, ennyi volt. Vagy együttmaradunk úgy, hogy nincs már szerelem köztünk – de végső soron mindenkinek egy élete van, és az emiatti keserűség innentől örökké a társunk lesz -, vagy szakítunk, elválunk, és kétségbeesetten keressük a következő ő-t. Már nem is naggyal. Nem vagyunk már naivak. De azért valami őszinte szerelem csak vár még valahol ránk, nem? Elég egy kicsi ő, de az legalább legyen őszinte.

A helyzet az, hogy az érzéseink változnak, mi is változunk, a másik ember is változik, a kapcsolat dinamikája is változik. Ez a társas viszonyok velejárója. De a „nem szeretlek már” mondat döntés, nem állapot. Sokkal inkább jelenti azt, hogy „nem akarlak már szeretni”. Ha nagyon terhelt a kapcsolat, esetleg azt jelenti, hogy „nem tudlak már szeretni”.

Persze az, hogy hogyan is gondolunk arra, amikor egy kapcsolatban elmúlik az első nagy szenvedély, rengeteg dologtól függ. Szüleink, nagyszüleink mintája és hiedelmei, a velük megélt tapasztalatok mind-mind színezik, milyennek is látjuk a lehetőségeket. A válás bevált gyakorlatként is állhat előttünk elődeink példája nyomán, de ha nincs is így, a kényszerű, ám keserű együttmaradás kínzónak tűnő terheitől való félelem is igazolhatja sokszor bennünk a vágyat a szakításra. Ha elmúlt, elmúlt, nem éri már meg küzdeni, úgyis csak értelmetlen szélmalomharc lenne. Mások lehet, hogy azt látták, hogy bár olykor voltak nehéz időszakok szüleik, rokonaik kapcsolatában, ők azért mégis kitartottak, és összességében talán még boldognak is tűntek. Ők lehet, hogy inkább gondolnak arra, hogy talán mégis megéri küzdeni. Mindezzel együtt ki kell azonban mondani, hogy végső soron, legyenek akármilyenek is a mintáink, a döntésünk a sajátunk, nem a mintáinké. Nem a szeretet mellett, vagy annak ellenében döntünk – a döntésünk lényege, hogy kit szeretünk. Emberekről döntünk, amikor azt gondoljuk, érzésekről döntünk.

Esther Pereltől hallottam a „love story” „life story” megkülönböztetést. Nem minden szerelmi történet válik élettörténetté. Az ideális persze az, hogy ha egy életen át tartó kapcsolat egyszersmind szerelmi történet is, de mások az összetevői a kétféle kapcsolatnak. Egy szerelmi történetből nem feltétlenül lesz élettörténet – ahhoz a szerelemnél jóval több kell.

A szerelmi történetek sokszor történnek, sodornak, magukkal rántanak. Az élettörténeteket viszont mi magunk építjük. Nincsen közös építkezés fáradozás nélkül, nincsen közös élet, ha nincs egyetértés két fél között azokról az értékekről, amelyekért érdemes mindenkinek áldozatokat hozni. Az értékeink határozzák meg a döntéseinket – és az áldozatainkat. Áldozatok nélkül pedig nincs élettörténet, akár egyedül élünk, akár kapcsolatban.

Ha a szenvedélyes érzelmek hajszolása számunkra a legfontosabb érték, akkor előbb-utóbb mindig maguk a kapcsolatok lesznek az áldozatok. Ezekből lehetnek izgalmas „love storyk”, de sarkosan fogalmazva, ilyen esetben valójában a szerelembe vagyunk szerelmesek, nem a másik emberbe. Nem tisztünk megítélni, hogy ez helyes-e vagy sem, a személyes értékeink által kínált értelemlehetőségek is személyesek, egyeseknek lehet ez egy autentikusan választott út – de érdemes tisztában lenni vele, hogy akkor nem a „life story” mellett köteleződtünk el.

Ha pedig a közös élet az elsődleges érték, akkor ez az érték lesz, ami energiát ad annak, hogy a másikat szeressük akkor is, amikor érzelmileg nem vagyunk hozzá közel. Ilyen esetben a szeretet nem az elsősorban, amit érzünk, hanem ami a döntésünk következményeként a másikra hatással van. Az ilyen szeretet választható, és amikor ezt választjuk, akkor a „life story” mellett hozunk döntést.

Az egyik esetben a „nem szeretlek” azt jelenti, hogy „mást szeretnék, aki megint felizzítja bennem a szeretet érzését”. A másik esetben sokkal inkább azt, hogy „bár most itt vagyok, szeretnélek megtanulni újra szeretni”.

Hogy megéri-e egy életen át, nehézségeken, tragédiákon, örömökön, változásokon, kríziseken át kísérni és szeretni valakit, aki szép lassan más emberré válik, mint akibe beleszerettünk, alighanem csak akkor derül ki, ha az ilyen életre egykor majd visszatekintünk. Ha sikerül azonban ezt mégis, minden nehézség ellenére teljesíteni, az a gyanúm, hogy életünk alkonyán, a párunkra gondolva, aligha az fogalmazódik majd meg bennünk, hogy „már régóta nem szeretlek”.

Inkább valami olyasmi, hogy „átszerettelek az életen”. De ez az átszeretés sok lemondással is jár.

A kérdés mindig csak az, hogy milyen áldozatokat ér meg számunkra (és szeretteink számára) a személyes értékeinkhez kapcsolódó hűség. De akár így, akár úgy szeretünk (vagy épp nem szeretünk), ennek lesz áldozata.

A szeretet, vagy annak hiánya nem sorsszerű csapás, ami kénye-kedve szerint tesz velünk, amit jónak lát. A szeretet felelősség. A mi, személyes felelősségünk.