TE MOST MIÉRT TESZED TÖNKRE A NAPOM?!

Nemrég sétáltunk egy folyóparton a kisfiunkkal. Idilli volt a környezet, nézegettük a kacsákat a parttól nem messze, majd egyszer csak sírásra lettünk figyelmesek. Egy kétéves forma kislány sírt, aki szintén a szüleivel sétált, láthatóan zaklatott volt. Minden bizonnyal valami mást szeretett volna csinálni, mint ami éppen történt. A vele lévő felnőtt férfi, akinek a kezében vergődött a kicsi, ejtette ki ingerülten a száján a címadó mondatot: „Most miért teszed tönkre a napom?!” Természetesen hozzátette, amit ilyenkor még sokszor szoktak ingerült szülők: „Nézd meg, hogy a többi gyerek milyen szépen viselkedik, csak te vagy ilyen!”

Van ez a sokat emlegetett jótanács, ami valahogy így hangzik: senki más nem felelős az érzelmeidért, egyedül csak te. Ez alapvetően igaz is. A valóságosnál nagyobb erőt tulajdonít saját magának az az ember, aki azt hiszi, hogy másokban pozitív vagy negatív érzelmeket tud előidézni, és épp így jóval kevesebbet hisz magáról az, aki úgy él, hogy a pozitív vagy negatív érzéseiért másokat tesz felelőssé. Sokféle verzióban élhet bennünk ez a hiedelem.

• „Nem helyezhetem magam előre, mert akkor a másikat megbántom”
• „Nem haragudhatok, hiszen akkor a másikban rossz érzést keltek”
• „A másik tehet a rossz kedvemről, ő tehet arról, hogy így bánok vele”
• „Ha nem vidítasz fel, joggal fejezhetem ki a rossz kedvem úgy is, ha neked is rossz lesz ettől”
• „Ha rám hallgatnál, nem kellene állandóan veszekednem veled”
• „Majd ha olyan gyereked lesz, mint amilyen te vagy, meglátod…”

Ismerősek ezek?

A helyzet kétoldalú. Egy részről, az érzéseink azok, amik. Mindenki lehet fáradt, nyűgös, és különösen ha gyereknevelésről beszélünk, mindenki érzi magát olykor eszköztelennek. Ezzel nincs gond. Van, hogy csípőből jönnek mondatok. Van, hogy hibázunk. Ha ezt elismerjük, beszélünk róla, még az is rendben lehet.

A gond akkor van, ha a hibás reakciónkért nem vállaljuk a felelősséget. Egy kétéves gyerek erős érzelmi reakciója, amit képtelen felülírni annál az egyszerű oknál fogva, hogy az idegrendszeri érettsége ezt még nem teszi lehetővé, szülőként az életünk része. Nem hiba, és pláne nem rosszaság. Alighanem egy lehetőség, méghozzá arra, hogy megmutassuk, hogyan lehet felnőttként kezelni a nehéz érzelmeket. De ehhez felül kell írnunk a saját magunk hiedelmeit azzal kapcsolatban, hogy a reakcióinkról mások tehetnek. Szintén dolgunk van azzal a hiedelemmel, ha azt gondoljuk, mások reakcióiról mi tehetünk.

Az érzéseink validak, jár nekik kérdés nélkül a „tisztelet” és a „megértés”. Ugyanez a reakciónkról már nem mondható el. Azok akkor érthetőek és akkor tiszteletre méltóak, ha ezt kiérdemlik.

Az a kislány, aki sokat hallja, hogy ő tehet mások érzelmeiről, amikor majd felnő, jó eséllyel vagy sokkal kisebbnek, vagy sokkal erősebbnek fogja magát érezni, mint amilyen. Vagy elhiszi, hogy az érzelmeit el kell fojtania, nehogy bántson velük másokat, vagy elhiszi, hogy megteheti, hogy jobban bántson másokat, mint amennyire őt bántják. Sőt, a szülő ilyenkor nemcsak a gyereket, hanem saját magát is rossz helyzetbe hozza, hiszen ennek a hiedelemnek az elültése szinte biztosan ahhoz fog vezetni, hogy a gyerek erős lázadásba kezd, amikor annak lesz itt az ideje. Gondoljunk csak bele, hogyan hangozhat annak a tininek a belső monológja, akiben elültetik azt a megszégyenítő gondolatot, hogy mások rossz érzéseiért ő a felelős! Valahogy így képzelem: „Én vagyok felelős az ő rossz kedvéért? Akkor ki felel azért, hogy én most rosszul érzem magam? Az apám, mert éppen most mondott nemet valamire, amit csinálni szeretnék a barátaimmal… Hát akkor ha nekem most rossz, legyen neki még rosszabb!”

Egy ponton majd felnőtt életében felelősséget tud vállalni ezekért a hiedelmekért, és ha minden jól megy, nem adja tovább ezeket a káros mintákat.

De annak a gyerekkornak az elvesztéséért, amiben nem tapasztalhatta meg, hogy megélheti az érzéseit anélkül, hogy mások ezért megharagudjanak, vagy anélkül, hogy azokat fegyverként kelljen használnia, azért elsődlegesen a szülei felelnek. Kislányaink, kisfiaink egyetlen gyerekkort kapnak, és nincs újabb próbálkozás a neveléssel.

Ha ezt nem vesszük komolyan, ha a hibáinkért, reakcióinkért a gyerekeinket tesszük felelőssé, ha önigazoltságunkban azt gondoljuk, kritikán felül állunk, mert úgyis nekünk van igazunk, hiába felnőttként az idegrendszeri érettség. Ilyen esetben a gyerekesek mi magunk vagyunk. Szeretgessük meg inkább a saját belső gyermekünket, aki adná tovább, amit kapott, és tanítsuk jobbra! Ő sem ezt érdemelte. De a múltunk nem kell, hogy meghatározza a jelenünket. Bár nehéz, gyakorolhatjuk minden nap, milyen felelősnek lenni a saját reakcióinkért. A parton két, nehéz érzelmekkel küzdő gyermek vitatkozott egymással.

A logoterápia szerint minden, amit a másik mond vagy tesz, számunkra sorsszerű. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy nincs ráhatásunk arra, mit mond nekünk a másik: nem befolyásolhatjuk azt, hogy felemeli a hangját vagy kedvesen szólít meg, ahogyan azt sem, hogy ingerülten szól hozzánk vagy szelíden, bántó vagy kedves szavakat használ-e. Amiben viszont szabadságunk és felelősségünk van, az a mi reakciónk. Mi vagyunk felelősek azért, hogy ugyanolyan stílusban válaszolunk-e, mint ahogy a másik megszólít bennünket.

Ezt viszont csak mi, felnőttek tudjuk megtenni. Egy kétéves gyerek nem képes még ezzel a szabadságával élni. Ha vele kiabál az apja, mert éppen sír – ő nem képes tudatosan megválogatni a reakcióit és abbahagyni a sírást. Sőt, mivel a szülők a túlélés eszközei számára, belül pánikot élhet át, ami miatt erősödhet a sírás és az ellenállás. Az ellenállás célja ebben az esetben tudattalanul az, hogy „kiharcolja”, hogy a szülő a közelében maradjon és a túlélés számára biztosított legyen. (Gondoljunk csak bele, hogy mi magunk hányszor veszekszünk a párunkkal, miközben egy ölelésre vágynánk tőle?)

De meg tudjuk tenni ezt mi, felnőttek? Hogyan lehetünk képesek rá, mikor ezek a zsigeri reakcióink? Hiszen velünk is így beszéltek a szüleink, és „mégis felnőttünk valahogy”. Sőt, talán még jól le is kevertek néhányat, és „mégis felnőttünk valahogy”… Valóban felnőttünk, felnőtt így egy generáció. De biztosak lehetünk abban, hogy nem hordozunk sebeket azóta is magunkban? Mi történne, ha ma beszélgetésbe elegyednénk a gyerekkori önmagunkkal? Ő mit mondana, milyen érzés volt ezeket a mondatokat hallania? Hogyan érezte magát, amikor ezeket kiabálták neki? Ezek után bátran tudott nyíltan és őszintén beszélni a szüleivel, amikor nehézségei akadtak? Ugyanezt az érzést szeretnénk a gyerekeinknek is?

Eszembe jut egy videó, ami a közösségi médiában jött elém nem is olyan régen. Valahogy így hangzott a szöveg benne: „Ha azt mondod a gyerekednek, hogy a Mikulás egy éjszaka alatt a világ összes gyerekének ajándékot visz a csizmájába – elhiszi. Ha azt mondod a gyerkednek, hogy a fogtündér éjszaka a párna alatt lévő kiesett fogat pénzzé változtatja – elhiszi. Ha azt mondod neki, hogy képtelen valamit megcsinálni, ügyetlen, gyáva – elhiszi. Miért nem mondod inkább azt, hogy képes bármit megtenni? Hogy ő elég jó? Hogy bátor…” A gyerekeink tőlünk tanulják a világot. Amit mi mondunk nekik, ők azt igazságként könyvelik el.

Az a jó hír, hogy tudatos munkával, önismerettel magunkhoz ölelhetjük azt a kisgyereket, akit a szülei megszégyenítettek. Megengedhetjük neki azt is, hogy ő máshogy viselkedjen, mint ahogyan vele bántak. Sőt, megbocsáthatunk sebeinkért az előttünk álló generációnak is – akik sok esetben a saját sebeiket örökítették tovább számunkra. Mindenki azt adta, amit adni tudott. A mai korban az a különbség, hogy számos kutatás és könnyen elérhető önfejlesztő folyamat áll rendelkezésre. Ma már látjuk a következményeket, és kezünkben vannak olyan eszközök, amik a változáshoz segítenek bennünket. A logoterápia erre azt mondja, hogy szabadságunk van arra, hogy valami ellen vagy valami mellett döntsünk – és a szabadság mindig felelősséggel jár.

Te miért vállalsz ma felelősséget?